A 60 éves dr. Molnár János köszöntése

Abstract

Kedves János! Sokat tűnődtem, mit is írjak e kötet elejére, ha már Karunk igazgatója engem tartott méltónak(?) és alkalmasnak(?) erre a nemes feladatra. Mindenek előtt az írás műfaja jelentett gondot. Magasztos, nagy címekben és tartalmakban gondolkodtam, amelyek méltók egyrészt a hatvan évhez, másrészt ahhoz a nagyszabású munkához, amely a Te nevedhez köthető. De a magas-csillagzatú írás valahogy mégsem jött össze (most már nem is bánom, mert úgy érzem nem illett volna ide). Ez legyen a történészek feladata. Végül, kétségbeesésemben, belekapaszkodtam abba az érvbe, amellyel igazgatónk meggyőzött, hogy mégiscsak vállaljam el a bevezető megírását: jobban ismered őt, mint mi – mondta. Hát igen. Bizony, harmincnyolc éve annak (ki sem merem mondani), hogy láttalak a Teológiai Intézet járdáján sietni a könyvtár felé, hónod alatt a hatalmas héber Bibliával. Sosem felejtem el. Hogy ezt tetted nap mind nap, azt nem irigyeltük, de azt, hogy a vizsgán sosem volt gond neked az exegézis, meg a többi tárgy sem, azt viszont igen. A teológiai képzés egész ideje alatt tudtunk egymásról, de nem ismertük egymást. Aztán végeztünk, és telt-múlt az idő. Neked ott, ahová kihelyeztek, nekem ott, ahová kihelyeztek. Útjaink jó évtized múlva keresztezték csak egymást, amikor kezdetben óraadó, utána rendes tanár lettem a Teológián (Te akkor már ott voltál). Ennek is több már mint negyedszázada (akár ezüst-emlékünnepet is ülhetnénk). Azóta jóban-rosszban együtt vagyunk. Volt meleg is, hideg is. Voltunk fenn is, lenn is.